Úgy gondolom, Max Emanuel Cencic a legtartalmasabb hangszínű kortárs kontratenor. Valódi mellregisztere is van, amely törésmentesen illeszkedik a "többi hangjához", - ezért nem volt kénytelen a magasabb fekvések felé orientálódni, hanem megmaradhatott az alt- és mezzó fekvésnél. Domenico Scarlatti ebben a két áriában - melyek egy kantáta részei - jelentős feladat elé állítja az előadót. Az oktávugrások egyik hangja nem abban a "regiszterben" van, mint a másik, ez gondot okoz azoknak, akiknek nem törésmentes a hangjuk. Mivel a két ária zeneileg rendkívül izgalmas, invenciózus és poénos, belekapaszkodhatunk abba az érzelemmennyiségbe amit kivált, hogy áthidaljuk a technikai nehézségeket. A plasztikus szövegmondást, az érthetőséget szolgálja a magas magánhangzók kellő szélessége, a fölösleges hangszínmódosító izomfeszültségek mellőzése, valamint a rövidebb díszítések és koloratúrás futamok tendenciózus íveltségéhez az egyenletes levegőáramoltatás mellett közel azonos szájnyitottságok járulnak hozzá. Hogy győzzük a koloratúrákat, időnként lenyomott rekeszre kell vennünk a levegőt, ha nem akarjuk plusz levegővételekkel rombolni az íveket. Ne próbáljuk meg leutánozni, csak érezzük meg az előadásmód fílingjét, s abból annyit valósítsunk meg, amennyit igazán a magunkénak is érzünk - különben nevetségessé válhatunk.
Utolsó kommentek